■ Április 25-én került sor a Thália Színház utolsó bemutatójára az aktuális évadban: Friedrich Dürrenmatt ritkán játszott, azonban annál érdekesebb témát feszegető tragikomédiájával, A csendestárssal bővült a teátrum repertoárja. Az új produkció Szikszai Rémusz rendezésében érkezett a Télikert színpadára, akit a próbafolyamatról, valamint a történet által felvetett morális dilemmákról kérdeztünk.

– Mi volt az a pont Dürrenmatt szövegében, ami miatt úgy érezted, hogy „ezt most el kell mesélnem”?

– Nem tudom, volt-e konkrét pont, amikor eldőlt, inkább az egész darab fura krimisége fogott meg. Általában szeretem a sötét sztorikat, főleg, ha van bennük humor, tragikomikum. Nagyon megtetszett az alaptörténet is. Valójában nem is értem, miért játsszák ilyen ritkán – A csendestárs valahogy kiesett a színházi köztudatból, ellentétben például Az öreg hölgy látogatásával vagy A fizikusokkal, amik Dürrenmatt slágerdarabjai. Ez kevésbé az, de figyelmet érdemlő.

– Mesélnél röviden a történetről és a karakterekről? A darab világában mindenki egy kicsit bűnös – a te rendezői olvasatodban ki az, akit mégis sajnálni lehet?

– Ebben a darabban mindenki bűnös egy kicsit, ahogy az életben sem fekete-fehér minden. A színpadon akkor igazán izgalmas egy helyzet, ha minden szereplőnek a maga nézőpontjából igaza van, és valamilyen szinten mindegyikük áldozat. Ahogy a darabban is elhangzik, Boss, a maffiafőnök is lehetett volna tábornok, miniszter vagy iparmágnás, ha nem árvaházban kezdi az életét, szökik meg onnan, és válik belőle bandavezér már kilencéves korára. Eköré épül a cselekmény; hogy mennyire predesztinálnak és határoznak meg minket a körülmények, és azt, ki mire viszi az életben.

Inspirációk mentén

– Milyen kompromisszumokat kellett kötni a tér, a látvány vagy a hatáselemek kapcsán a Télikert adottságai miatt – és hoztak-e ezek új ötleteket is?

– Bizonyos értelemben kellett kompromisszumokat kötni. Ha filmen dolgoznék, egy mélygarázs alsó szintjére tenném a sztorit – egy ilyen üres, betonos térbe, ahol az ajtók mögött rejtőzik a hi-tech labor. Ezt persze nehéz megvalósítani a Thália Télikert színpadán, főleg abból a szempontból, hogy olyan díszletet kellett terveznünk, ahová rengeteg hulla érkezik feldolgozásra. Inspirációt A nagy pénzrablás (Money Heist) világából merítettem vizuálisan, a Professzor rejtekhelyéből, ahol egyszerre van jelen beton, víztócsa és a legmodern technika az asztalon – ezt próbáltuk ügyesen és kreatívan megoldani.

– Van, amin a próbafolyamat közben változtatnod kellett ahhoz képest, ahogy eredetileg tervezted?

– Egy próbafolyamat alatt mindig változik valami. Egy rendezőnek fontos, hogy legyen előre koncepciója, de amikor megjönnek a színészek, új ötletek is jönnek velük, egymást inspiráljuk. Sok terv gellert kap a közös munka során, és elindulunk egy teljesen másik irányba. Az én dolgom az, hogy ezeket a változtatásokat kordában tartsam. Az egész olyan, mint egy izgalmas társasjáték.

Jó és rossz

– Mit gondolsz, mi a legnagyobb kihívás a színészek számára ebben a darabban, illetve számodra, rendezőként?

– A színészeknek egyértelműen a szöveg – elég szofisztikált, nehéz pontosan visszaadni. Olyasféle, amit – színházi szakzsargonnal élve – „szájra kell tenni”, mert első hallásra lehet, hogy értjük, de elismételni már nem tudnánk. Azt szoktam mondani a színészeknek, hogyha ők nem értik, akkor anyukám se fogja érteni a nézőtéren. Nekem rendezőként minden nap más a nehéz és más a könnyű, mégis egyféle nyugalmat érzek ebben az anyagban.

– Lehet úgy rossz döntéseket hozni, hogy közben „jó ember” maradjon valaki? Ez kiderül az előadásból?

– Szerintem lehet, és nemcsak, hogy kiderül az előadásból, hanem részben erről is szól. Ez egyfajta fausti történet: eladod a lelked, hogy valamit megtudj, de aztán meg kell fizetned érte, a döntéseink ugyanis következményeket vonnak maguk után. Elég egyszer hibázni egy nagyot, hogy dominóként boruljon minden, és egy olyan pályára kerüljön az ember élete, ahonnan már nem lehet visszafordulni.

– Hogyan működik a fekete humor egy ilyen súlyosabb témát boncolgató darabban?

– Dürrenmatt azt a műfaji meghatározást adta A csendestársnak, hogy komédia, de én inkább tragikomédiának vagy szatírának mondanám. Van humora, méghozzá fekete, hiszen úgy beszélnek a gyilkosságról és a halottakról, mint más a csavargyárban csavarokról, ha viszont valaki kifejezetten nevetni jön, nem egészen azt a fajta komikumot kapja, amit egy klasszikus vígjátéktól várna.

Izgalmas kettősség

– Van karakter a darabban, akivel te magad a leginkább tudnál azonosulni?

– Nekem rendezőként az a dolgom, hogy az összes karakterrel tudjak azonosulni, hiszen mindegyikük szemszögéből találunk valami igazságot. Doc a főszereplő státusza miatt egy kiemelt figura, vele könnyen együttérez a néző. Az igazi kérdés számomra inkább az, hogy mit jelent értelmiséginek lenni. Ahogy Boss karaktere által el is hangzik: az értelmiség abban a világban él, amelyik olyan, amilyen, de aszerint ítéli meg, amilyennek lennie kéne. Van a darabban ez a kettősség, amit nagyon érdekes kibontani.

– Van olyan film, könyv vagy akár festmény, ami vizuálisan vagy hangulatilag inspirált a rendezés során?

– Konkrét inspiráció nincs, de sok minden visszaköszön – főként a darab atmoszférája, a maffiavilágot és a gyilkolást érintő cselekménye miatt, ami amúgy is gyakran feldolgozott téma. Vizualitásban például a Money Heist, hangulatban pedig a Peaky Blinders hatott rám. Utóbbiból különösen az a jelenet maradt meg bennem, ahol az egyik maffiafőnök elárulja a másikat, aztán azt mondja: „Én nagyon kedvellek téged, de az üzlet az üzlet – miért kevernénk össze a kettőt?” Ez az a fajta gondolkodás, amit mi, nézőként, a főhőssel azonosulva hajlamosak vagyunk romantikusan félreérteni. Pedig pont ezek a típusú ütközések teszik A csendestársat is igazán izgalmassá.

Bodnár Bianka

Fotók: Thália Színház